Lassíts! Hogyan szabadítottam fel magam az időnyomás alól?

Több mint 20 évet töltöttem multinacionális és nagyvállalati környezetben, ahol minden napos volt a túlórázás. Igen, gyakorlatilag úgy éltem, hogy sosem a munkaidőmnek megfelelően dolgoztam. Olyan sok volt a feladat és magasak voltak az elvárások, hogy a feladatok elvégzése nem fért bele a napi 8 órába, hiába erről szólt a munkaszerződésem. Volt, ahol ki is nézték azt, aki a munkaidő végén felállt, mert – kimondatlanul – az volt a közösség elvárása, hogy tovább maradjunk bent. Hiszen, aki komolyan veszi a munkáját, az nem lép le 16:20-kor, hiába is szerepel ez a munkaszerződésében. Mindezt nem panaszként mesélem el, hiszen szerettem a munkámat, sokat tanultam belőle, mindig kihívásként tekintettem rá, akármilyen pozícióban is voltam. A túlóra mellett folyamatos volt a határidők szorítása, a magas elvárások és a munkahelyi stressz.

Nem tudtam tervezni az időmmel, mivel jellemzően az utolsó pillanatban le kellett mondani a munka utáni programokat (pl. fodrász, kozmetika, barátnős összejövetel), mert nem tudtam időben elindulni. Általában én voltam az első, aki beért, és az utolsók között távoztam. Nekem akkor ez volt a természetes. Voltak persze mélypontok, időnként kiakadtam, kimerültem, vagy a testem szólt, hogy lassítani kellene, de nem voltak erre módszereim. Nem tudtam nemet mondani. Ha felálltam időben, akkor másnap még hosszabb napra számíthattam. Amint a laptopok elterjedtek, kezdett az a nézet is elfogadottá válni, hogy „majd otthon befejezed”. Évtizedekig gyakorlatilag munka közben, dobozból ebédeltem, mert annyi szünetet sem engedélyeztem magamnak, hogy nyugodtan megebédeljek, hiszen akkor az az idő is hiányzott volna a napomból. A munkaidőn kívüli rövid időben próbáltam mindent bepótolni, mindig rohantam, hogy utolérjem magam. El sem tudtam képzelni, hogy máshogy is lehet élni. A sok túlóra mellett a stressz is az életem része volt. Az állandó nyomás, az időkényszer, az, hogy semmire nincs időm, az elvárások, a megfelelni vágyás, a határidők mind nyomot hagytak a lelkemben és a testemben is. Minderről nem tudtam, azt hittem, hogy ez a természetes, ahogy érzem magam.

Közel nyolc éve volt egy életmódváltásom, ami elsősorban a táplálkozásról szólt, de ennek mentén elkezdtem egyre jobban érdeklődni az egészséges életmód iránt. Megértettem, hogy ebbe több minden beletartozik. Olvastam, figyeltem, elvégeztem rövidebb tanfolyamokat is. Hosszabbakba is belekezdtem, de sajnos a nagyvállalati vezetői munkakörök mellett egyszerűen nem fért bele az időmbe, hogy végig is csináljam ezeket a képzéseket. Többször megpróbáltam kiszállni a mókuskerékből, de nem tudtam, mindig megtalált egy újabb feladat, kihívás, aminek meg szerettem volna felelni. Sosem a pénz vagy a hatalom motivált, hanem a tudás, a tapasztalat, a feladat.

Tavaly azonban úgy döntöttem, hogy kiszállok. Keresek egy olyan munkahelyet, ahol nincs se túlóra, se stressz, és elkezdem azt a képzést, amit már előző évben is kinéztem, de nem mertem belevágni. Ez nagyon ijesztő volt számomra, hiszen nem ismertem ezt a világot, de belül éreztem, hogy eltökélt vagyok, és erre van szükségem. A munkahelyemen nagyon meglepődtek, amikor beadtam a felmondásomat, nem értették, mi a bajom a rendszerrel (hiszen ők is ebben élik az életüket), szerettek volna megtartani, de már elég határozott voltam, és nemet mondtam. Beiratkoztam a mentori képzésre (V.Á.L.T.S.© funkcionális életmód mentor képzés), és elmentem egy kis céghez dolgozni. Igen, ez anyagi áldozatokkal is járt, nem is kicsivel. Át kellett gondolnom az egzisztenciális oldalt is, mivel a légvárak építéséből nem élek meg. Bár sosem a pénz motivált, azért hozzászoktam egy bizonyos színvonalhoz, amiből lejjebb kellett adnom, és ezt is át kellett magamban gondolni.

Az új helyen eleinte nagyon furcsa volt, hogy az emberek nem idegesek, nem kapkodnak, mindenki normális tempóban – munkaidőben – végzi a munkáját. Korábban ahhoz voltam szokva, hogy mindenki feszült, ideges. Szép lassan lelassultam, amikor rájöttem, hogy a feladataimat munkaidőben el tudom látni, hogy valóban nem elvárás, hogy munkaidőn kívül dolgozzak, hogy senki nem hív fel munkaidő után stb. Nem kell gyomorgörccsel menni dolgozni, nyugodtan haza lehet menni munkaidő után, senki nem fog ferde szemmel nézni, vagy zavarni. Eleinte még be is mentem a főnökömhöz megkérdezni, hogy szüksége van-e még rám, vagy mehetek. Néhány nap után kiderült, hogy erre sincs szükség, így csak elköszöntem. Lehet, hogy ez másnak normális, nekem azonban furcsa volt. Ha 20 évig stressz alatt élsz, akkor az lesz a norma úgy, hogy nem is tudsz róla. Nem volt tapasztalatom arról, hogy máshogy is lehet élni.

Eltelt néhány hónap, mikor egy szürke, nyirkos novemberi napon hazafelé sétálva a munkából meg tudtam fogalmazni, azt a furcsa változást, amit éreztem. Rájöttem, lejött a vállamról a stressz és az időnyomás. Van időm mindenre, eljutok, ahova szeretnék, nem kell a munka miatt aggódnom, idegeskednem, nyugalom és béke van. Ez engem is lenyugtatott, és kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha. Nem rohanok, ahova csak tudok, gyalog megyek, van időm magamra, a feladataimra. Most értettem meg igazán, hogy mit is jelent az idő. Nekem eddig egy nyomást jelentett. Nagyon ritkán voltam igazán felszabadult, hiszen általában a következő nap, a következő feladat járt az eszemben. Folyamatos szorítás volt a testemben. Mindezt csak akkor realizáltam, amikor megváltoztak a testi érzeteim. Ahhoz, hogy mentálisan és pszichésen is megértsem és elfogadjam a helyzetet, tudatosnak kellett lennem. Át kellett alakítanom magamban azt a hiedelmet, hogy akkor vagyok értékes, ha sokat dolgozok, ha leterhelem magam, és mindenki elvárásainak megfelelek. Ez teljesen az identitásom része volt, mivel évtizedekig ebben éltem. Nem volt egyszerű elfogadni, elismerni magam e nélkül a részem nélkül.

Azóta felszabadultam, élvezem a szabad perceket, órákat, értékelem, hogy nyugalom van körülöttem, hogy mindenre van időm, amit szeretnék. El tudom engedni magam, értem végre, mi az a flow, vagy mit jelent semmit tenni, kapcsolódni önmagamhoz. Végre teljesen tudom adni magam a pillanatnak, nem kell az órámat figyelnem, hogy mennyi időm van. Ez nem azt jelenti, hogy henyélek naphosszat, hanem azt, hogy tudatosan tudom beosztani a napjaimat. Annak ellenére, hogy nem kellene korán kelnem, én – nem ébresztőórára, hanem magamtól – korán kelek, és kihasználom azt az időt, amit magamra tudok fordítani.

Elmondhatom, hogy megváltozott az életem azáltal, hogy felszabadítottam magam az időnyomás alól. Tudom, nem mindenki tehet ilyen drasztikus lépést, de kis lépésekkel is sokat lehet tenni magunkért. Ebben segítek Neked a mentorális együttműködésünk során.

Tasnádi Évi fenntartható életvitel mentor vagyok.

Küldetésem, hogy a funkcionális medicina alapelveire épülő, személyre szabott életmódprogrammal, részletes állapotfelméréssel, továbbá hosszú távú, egyéni mentorálással olyan rendszert adjak a kezedbe, mely segítségével hosszú távon is önálló, felelősségteljes döntéseket tudsz hozni a fenntartható, természetes, egészségedet támogató életvitel kialakításához.