olvasási idő: kb. 6 perc
Rengetegen beszélnek az életközépi válságról, de vajon tényleg annak kell megélnünk a negyvenes-ötvenes éveinket? Én nem így éltem meg.
Voltak az életemben nagy kiborulások, kiégések, de azok nem kötődtek az életkoromhoz. Sokáig csak azt tudtam, hogy szeretnék változtatni a munkámon. Ez már jóval korábban, a harmincas éveim elején megfogalmazódott bennem. Bár szeretem a számvitelt és kontrollingot, úgy érzem, igazán ki tudok teljesedni benne, mégis tudtam, hogy nem szeretném egész életemben ezt csinálni.
A multi- és nagyvállalati környezet, a vezetői lét nagyon sok stresszel járt, amit a szervezetem rosszul és nehezen tolerált. Jöttek a különböző testi és mentális problémák, betegségek. Volt, hogy az ágyból sem tudtam felkelni, napokig csak feküdtem, mint egy darab fa. Aztán jobban lettem és visszatértem. Egy darabig megint teljes gőzzel mentem előre, aztán megint jött egy nagy reccs. Ilyenkor általában munkahelyt váltottam, hátha máshol jobb lesz. Általában nem lett. Az átlagosnál magasabb életszínvonalon éltem, hiszen jól megfizették a munkámat. Tudtam utazni, félretenni.
Egy idő után aztán azt éreztem, hogy nem akarok a határidők szorításában élni, túlórázni, mások elvárásainak megfelelni, nem akarok újra kiégni, beteg lenni. Az egészséget és a pihenést nem tudják pénzzel megfizetni.
Ráadásul ez a környezet, főleg a vezetői lét, nem egyezett azokkal az emberi értékekkel, amikben én hiszek. Nem tartom magam sznobnak, nem érdekelnek a márkák, a külsőségek, a gazdagság fitogtatása, a kiváltságok, és nem is akartam ehhez a csoporthoz tartozni. Nem az érdekek hajszolnak előre, mindig is utáltam a pletykát, a rosszindulatot, az összeesküvés elméleteket. Nem azért szerettem vezető lenni, mert azt éreztem, hogy több vagyok másoknál, hanem azért, hogy segíthessem a céget, fejlődhessek és átadhassam a meglévő tudásomat a kollégáimnak.
Én belül egy nagyon egyszerű, érzékeny ember vagyok, akinek fontosak a mély emberi kapcsolatok, aki szereti kultúrát, a sportot, a zenét, a nyugalmat. Így aztán mindig egy kicsit (volt, ahol nagyon) kívülállónak éreztem magam és nem is akartam beilleszkedni.
Évek, talán évtizedek óta tudtam, hogy valami mással szeretnék foglalkozni, de nem tudtam megfogalmazni, mi lenne az.
Elvégeztem különböző témájú tanfolyamokat, kerestem, hogy mi lenne nekem való. Volt olyan is, amibe csak belekezdtem, de abbahagytam. Ezt mindig azzal magyaráztam, hogy munka mellett nem volt rá elég időm. Visszatekintve látom, hogy valójában ez csak kifogás volt, hiszen nagyon sokan munka és család mellett tanulnak, csinálják meg a doktorit vagy egyéb végzettséget szereznek.
Nem tudtam, pontosan mit akarok, azonban egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy valahogy segítsek az embereknek. Volt egy kép bennem, hogy valamilyen módon tanítsak, tudást adjak át az embereknek azért, hogy változzanak, fejlődjenek.
Amikor rájöttem arra, hogy számomra mennyire fontos az egészséges életmód, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ez az a téma, amiben hiteles tudok lenni, hiszen én magam is így élek, ezáltal irányt tudok mutatni másoknak. Lelkesen és motiváltan tudok beszélni róla, hiszen nagyon hiszek benne.
Innen – mondhatni – egyenes volt az utam. Tisztában voltam azzal, hogy nekem nem fog menni, ha magas pozíció és rengeteg túlóra mellett akarom csinálni, mert megint félbe fogom hagyni, ha úgy érzem, nincs rá elég időm.
50 évesen kiléptem a nagyvállalati létből és elmentem 6 órába dolgozni jóval kevesebb pénzért.
Ezt nem áldozatként éltem meg, tudtam, hogy valamit valamiért. Mellette volt időm tanulni anélkül, hogy az állandó időhiány miatt stressz alatt lettem volna és ezáltal teljesen kizsigereltem volna magam. Ezt csináltam 25 évig. Elég volt.
Már ez is egy nagy váltás volt. Az egyéves képzés elvégzése után jött a következő lépés, amikor elindítottam a vállalkozásomat. Akkor még nem gondoltam, hogy ez mekkora munka és mennyi idő lesz. Azt hittem, a hatórás munka mellett menni fog. Egy darabig ment is, de nem akartam újra abba a hibába esni, hogy túlterhelem magam. Hajnalban posztot írok, napközben dolgozok, egész nap jár az agyam a sok ötleten, amiket szeretnék megvalósítani, ezért éjjel is ezen pörgök, miközben pihennem kellene.
Sikerült kialakítanom egy nyugodt életet, amiben nincs rohanás, nincs túlóra, nem kell mások elvárásainak megfelelnem. Úgy élek, ahogy nekem jó, ezt nem szeretném feladni. Többször megfogalmazódott bennem, hogy a kettő együtt nem fog menni. Van egy célom, ami felé haladni szeretnék, és ehhez idő, energia, kreativitás, új készségek elsajátítása szükséges úgy, hogy közben megmaradjon ez a kiegyensúlyozottság az életemben.
Így aztán meghoztam a döntést, és 2024. április 30-ával kiléptem.
Egy több, mint 30 éves korszakot zártam le.
A magam ura lettem. Mostantól nincs védőhálóm mögöttem, nekem kell kitalálni, hogyan és merre, nekem kell meghozni a döntéseket, és megteremteni az anyagiakat. Az elején nagyon furcsa és ijesztő volt, hogy nekem kell jóváhagyó az ötleteimhez, hogy nekem kell kitalálni, hogy mit szeretnék, tőlem várják a döntéseket, és nem tudok kihez fordulni. Mára már nem félek meghozni a döntéseket, vállalom értük a felelősséget. Közben találtam segítőket, akiktől tanulhatok. Ugyanakkor szabad vagyok, van időm arra, amit szeretek, olyan életformát alakítok ki, amilyet szeretnék.
A váltást egyáltalán nem sirattam meg, még csak el sem érzékenyültem az utolsó munkanapomon. Nem éreztem válságnak, sőt, nagyon inspirált.
Többen bátornak jellemeztek azért, hogy a bizonytalan miatt feladtam a biztos egzisztenciát. Az én szememben ehhez nem kellett bátorság, ez egy út, amin megyek tovább. Most értem meg hozzá.
Korábban nem mertem ezt a döntés meghozni, hiába is éreztem, hogy elég volt, mindig megtalált egy új feladat, egy új kihívás, ami miatt benne ragadtam a nagyvállalati alkalmazotti világban.
Köszönettel tartozok az elmúlt évtizedekben szerzett tapasztalatokért, tudásért, az anyagi biztonság lehetőségéért. Rengeteg emberrel találkoztam, értek csalódások, de remek kollégáim és kiváló mentoraim is voltak, akik támogattak az utamon.
Nem azért váltottam, mert utáltam a szakmámat, hanem azért, mert találtam valamit, ami nem szakma, hanem hivatás.
A váltás ideje épp az életközép időszakára esett, de egyáltalán nem válságként élem meg, inkább szembenézésként. Ez egy tükör, amibe bele kellett őszintén néznem, és döntenem, hogy merre tovább. Láttam, hogy ha most nem változtatok, akkor beleragadok és már nem is fogok. Nem fogok tudni segíteni, tanítani, és kiteljesedni a hivatásomban, amiből képes vagyok egy számomra megfelelő életszínvonalat biztosítani.
A tükörbe nézve önmagamat látom úgy, ahogy vagyok. Talán életemben először tetszik ez a kép. Nem hibátlan, nem tökéletes, de nyugodt, békés, mosolygós, kiegyensúlyozott, lelkes és motivált, tele ötletekkel.
Folyamatosan képzem magam ez egészséges életmódhoz kapcsolódó témákban, hiszen az egyéves képzés csak az alapokat adta meg. Mellette új kihívások, feladatok, új szakmák és készségek elsajátítása is szükséges. Csak annyit vállalok, ami belefér, ami nem vezet kiégéshez.
Tudom, hogy nem lesz mindig könnyű, hogy lesznek nehézségek, amiket meg kell oldanom, de bízok magamban.
Hálás vagyok azért, hogy eljuthattam idáig, és mindez az elmúlt 30 év tapasztalata nélkül nem sikerült volna.
„Amikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, ami lenni szeretnék.”
Ha szeretnél elindulni a változtatás útján, és belevágnál egy programba, ami segítheti az utadat, tájékozódj a Válts Magadért Mentor Programról a díj- és kötelezettségmentes alapszintű állapotfelméréssel egybekötött orientációs konzultáción az alábbi gombra kattintva.
képek: canva
